86

Ezio a gyerekek szobájában a gyertyafénynél figyelte az alvó kis alakokat. Az ablakhoz lépett, becsukta. Leült Flavia ágyának a szélére, elszorult szívvel nézte őt és Marcellót. Olyan nyugodtnak — olyan angyalinak látta őket.

Egyszerre csak világosabb lett a szobában. Sofia lépett be, kezében egy másik gyertyával. Ezio felnézett rá, elmosolyodott. Sofia viszonozta a mosolyt, és leült Marcello ágyának a végébe.

Ezio egy ideig még hallgatott.

— Jól vagy? — kérdezte tőle Sofia kissé félénken.

Ezio megint a gyerekekre nézett, elmerengve.

— Úgy látszik, nem tudok megszabadulni a múltamtól — motyogta. Majd a felesége szemébe nézett. — Olyan későn kezdtem bele életemnek ebbe a felvonásába, Sofia. Tudtam, hogy nem lesz majd időm mindenre... De most attól félek, hogy nem lesz már időm semmire.

Sofia szomorúan, de megértően nézett rá.

Halk reccsenést hallottak fentről. Felnéztek a plafonra.

— Mit keres ez a tetőn? — morogta Ezio.

— Hagyd csak — mondta Sofia.

Felettük Sao Dzsun a kéményekhez közeli vörös tetőcserepeken állt. Olyan pózt vett fel, amely valahol félúton lehetett az orgyilkosok támadóállása és egy egyszerűen csak lazító, a kellemes helyzetet élvező ember testtartása között. Végigpásztázta tekintete a holdsütötte vidéket, miközben az éjszakai szél suttogott körülötte.

Másnap Ezio kora reggel lépett ki a villából a szürke ég alá. Felnézett a tetőre, ám — bár a szobája ablaka nyitva volt — Sao Dzsunnak nem látta nyomát.

A nevét kiáltotta, de nem érkezett válasz. A munkafelügyelőjéhez indult, hogy kiadja neki az utasításokat, hisz közeledett a vendange ideje, márpedig ebben az évben jó szüretet remélt — a fürtök mindenesetre ezt ígérték, és a nyári időjárás is kedvező volt. Jó volt a véraison is, de azért még egyszer ellenőrizni akarta a szemek cukor- és savszintjét még a szüret előtt. Aztán elküldi a felügyelőt Fiesoléba, de akár Firenzébe is, szezonmunkásokat toborozni. Sűrű elfoglaltsággal járó időszak következett, amit Ezio minden évben alig várt — jó sok fizikai tevékenység és nemigen jut idő bármi máson törni a fejét. Sao Dzsun érkezése megrengette a kemény munkával kiérdemelt biztonságát. Neheztelt rá érte. Azon kapta magát, hogy reméli, már hajnal előtt elhagyta a házát.

Mihelyst végzett a munkafelügyelővel, ellenállhatatlan ingert érzett, hogy visszamenjen a villába, és ellenőrizze, vajon valóra vált-e a reménye. Valahogy kételkedett benne, de a házba belépve nem talált senkit. Komoran, a gyomrába maró ösztönét követve az íróbarlangjához sietett.

Az ajtónál megtorpant. Nyitva volt. Végigjáratta a tekintetét a szobán, és meglátta a kínai nőt az íróasztala mögött — amelyen még mindig szanaszéjjel szétszórva hevertek az előző napi félredobott jegyzetek és oldalak —, és a kész kézirat egy részét olvasgatta.

Eziót elöntötte a düh.

— Hogy merészeled? Ki innen!

A lány letette a papírköteget, és nyugodtan nézett rá.

— A szél... kinyitotta az ajtót.

— Fuori!!

Dzsun gyorsan elment mellette, és elhagyta a szobát Ezio az íróasztalhoz sietett, a papírok közé kotort, felemelt egyet, amelyen megakadt a tekintete, és beleolvasott. Majd elégedetlenül visszadobta a többi közé, és az íróasztalnak hátat fordítva kibámult az ablakon. Odakint az udvaron meglátta Dzsunt, a hátát fordította felé. Úgy tűnt, vár valamire.

Ezio válla megroggyant. Pár perc habozás után kiment a dolgozószobából, és a nő felé tartott.

Egy alacsony kőfalon ült. Ezio enyhén köhögött az éles októberi szélben, ahogy közeledett hozzá.

— Duìbuqĭ... bocsánat — fordult felé a lány. — Helytelenül cselekedtem.

— Igen. — Egy ideig hallgatott. — Azt hiszem, el kellene menned.

Dzsun egy ideig csendben ült, majd hirtelen idézni kezdte:

— „A nevem Ezio Auditore. Amikor fiatal voltam, kezemben volt a szabadság, de nem vettem észre, kezemben volt az idő, de nem vettem tudomást róla, kezemben volt a szerelem, de nem éreztem. Harminc hosszú évembe telt, mire megértettem mindhárom értelmét.” — Elhallgatott. — Ez gyönyörű — mondta.

Ezio megdöbbent. Elnézett mellette, elgondolkodott. A távolban hallotta egy lószerszám csengését.

— Meg akarom érteni, ahogy te — folytatta Dzsun. — Hogy segíthessek a népemen.

Ezio barátságosabban nézett rá.

— Sokáig voltam orgyilkos, Dzsun. És tudtam, hogy bármelyik pillanatban eljöhet valaki értem. Vagy a családomért. — Elhallgatott. — Érted? Ezért kell óvatosnak lennem.

A lány bólintott, és Ezio látta rajta, hogy szinte sajnálja. A szőlője felé nézett.

— El kéne kezdenem felvenni az embereket, hogy segítsenek a szüretelésben, de...

Megállt. Dzsun félrefordította fejét, úgy hallgatta.

— Gyere be. Együnk valamit.

A lány lecsúszott a falról, és követte.